Emlékszem, úgy másfél éves forma lehetett a lányom és éppen egy védőoltásról érkeztünk haza.  Miután a csizmáját levettem a lábáról, úgy ahogy volt overallban beosont a szobába, leterítette a textilpelenkát az ágyra ( azt amelyiken egy fél órával korábban még ő feküdt az orvosi rendelőben)  ráfektette hasra  a "Bíbí babáját",  majd visszafordította, sajnálkozva nézte egy darabig, majd hirtelen felkapta, és magához ölelte a következő szavak kíséretében: "Szemmi baj...szemmi baj" és gyengéden bebugyolálta Bíbí  babát a  hátához simított textilpelenkával... Hirtelen dejavu érzésem támadt, valahogy olyan ismerős volt nekem ez az egész, mintha másodszor élnék át valamit, mígnem belém nyilalt a felismerés: A lányom egy az egyben leutánozta az orvosi rendelőben tapasztalt, vele kapcsolatos viselkedésemet! ... Noémi innentől kezdve ha bárkit szomorkodni, vagy sírni látott  a környezetében, a játszótéren, vagy a parkban odetotyogott hozzá, megsimogatta a hátát, és  sűrűn modogatta neki, hogy "szemmi baj, szemmi baj" 🙂 ...continue reading →