Bő két hónapja kezdődött meg a tanév, és egyre több helyről hallom a panaszt, hogy a gyerekeknek mekkora gondolt jelent az írástanulás. Az anyukák panaszkodnak, hogy csemetéjük sorra csak a sötétkék színű, szomorú arcú nyomdajelet kapja a füzetbe ( szerintem ez valami elő fekete pontnak felel meg), és tanítási órák után is bent kell maradnia  még korrepetáláson, mert nem tudja elég ügyesen leírni még az íráselemeket sem.  A tanító nénik meg azért panaszkodnak, hogy a gyerekek nem tudják tartani a vonalközt, nehezen csúsztatnak, kézügyességük gyenge, már -már kritikán aluli, és egyre többet emlegetik a nevelési tanácsadót.  A gyerekek meg csak néznek döbbenten...

Én a magam részéről borzasztónak tartom ezt a hatalmas nagy követelményt, ráadásul már az első két hónapban, az írástanulás legelején. De ez van, ehhez kell igazodnunk, és ehhez kell felvértezni a gyerekeket a lehető legjobban. Most már ott tartok, hogy napi szinten gondolkodom rajta,  mivel tudnám még inkább segíteni a gyerekeket, hogy könnyebben menjen nekik az írástanulás.

Azt tudni kell, hogy az írásmozgás -koordináció fejlődése az a részképesség ami leginkább érésfüggő! Itt nem lehet semmit erőltetni és erőszakoskodni.  Alkalmi gyakoroltatással, néhány hetes, hónapos intenzív programokkal itt eredmény nemigen remélhető. Ez a készség 3 éves kor körül indul fejlődésnek, és 6-8 éves kor körül fejeződik be.  Türelem szülők! Türelem tanítók!

Meg kell találni azt a finommotorikát fejlesztő játékos tevékenységet amit a gyermek legszívesebben végez, és azt naponta 10-15 percig gyakorolni. Nem többet, csak ennyit! De ennyi minden nap legyen!  Lehet ez gyurmázás, gyöngyfűzés, színezés, rajzolgatás, apró tárgyakkal való játék, stb.   De játék legyen, és ne az  íráselemek rajzoltatása szigorú vonalközökben.

Töprengek, gondolkodom és elszomorodom. Mi van a mai gyerekekkel? Kevesebbet használják a kezüket, mint mi annakidején,  amikor óvodások voltunk?

Tódulnak felfelé az emlékek őszi délutánokról amikor a zsák fejteni való szárazbab és kukorica ki volt borítva dédszüleim konyhájának közepére és babot fejtettek, kukoricát morzsoltak. Ösztönösen mentem oda én is, hogy csinálni akarom.  Megkezdtek egy kukorica csövet nekem és próbáltam ügyeskedni én is. Igen, volt, hogy fájt már a kezem, égtek az ujjaim, de nem kényszerített rá senki, és szívesen csináltam.  Jó volt felszedegetni a szétguruló apró kukoricaszemeket is.  Örömmel válogattam ki a nagy tál fehér bab közül a belekeveredő barnákat.   Olyan természetes volt minden, magától értetődő. És megtanultunk írni mindannyian, senki sem sürgetett minket emiatt...

Talán nem kellene a gyerekeket azonnal "kukoricára térdepeltetni" ha nem sikerül olyan szépen elsőre nekik az írástanulás....Inkább húzzuk ki azokat a kukoricacsöveket a térdeik alól, és adjuk a kezükbe, hogy morzsolgassák...